Tragédia! Megtörtént Magyarország egyik legnagyobb vonatbalesete! Még a sokat tapasztalt mentősök és rendőrök sem láttak ennél nagyobb borzalmat! Videó
A borzalmakon edződött mentőtisztek és rendőrök sem láttak szörnyűbb helyszínt az 1994-ben december 2-án történt szajoli vonatbaleseténél. A szerencsétlenségben 31-en életüket vesztették, 51-en pedig könnyebben vagy súlyosabban megsérülések.
„Álmomban se jöjjön elő” – mondta Kardos József megyei vezető mentőtiszt a Blikknek a huszonhét évvel ezelőtt december 2-án Szajolban történt vonatbalesetről. „Ez volt a legszörnyűbb baleset, amely negyven éves szolgálati időm alatt előfordult. Akkor a szolnoki mentőállomás vezetője voltam, és arról kaptunk riasztást, hogy mintha valami történt volna a szajoli vasútállomáson. Egy, a közelben lévő mentőegységet kértünk meg arra, hogy nézzék meg mi a helyzet, és ők jelezték, hogy sokkal nagyobb a baj.”
Kardos József megjegyezte, nem irigyelte az elsőként oda érkező kollégáit, mert mindenki segítségért kiabált. „Azon a téli napon nagyon hideg volt és már sötétedett, amikor kiértem a szerencsétlenség helyszínére. A felborult vonat letarolta a vasútállomás felét a mellette lévő házzal együtt, amelynek egyik szobájába be lehetett látni és mindenhol leszakadt vezetékek voltak, ami miatt roppant veszélyes volt a helyszín” – ecsetelte a mentőtiszt az őket fogadó látványt.
„A mentés másnap délután egy óráig eltartott. Akkor vettünk észre a felborult vonattól száz méterre egy összegyűrődött vasúti kocsi végében egy női kezet, az illető volt az utolsó, akit megtaláltunk.” Kardos József megjegyezte, a látványt fel lehet dolgozni, de azt a tudatot, hogy családok élete ment tönkre, nem igazán. „A szörnyűség mellett arra is emlékszem, hogy mennyi jó szándékú emberrel találkoztam. Környéken élő háziorvosok, szabadnapos kollégák csatlakoztak hozzánk, de a helyiek is hoztak teát vagy ételt, hogy így segítsék a munkánkat.”
A mentőtiszthez hasonlóan nyilatkozott a szajoli tragédiáról Kárándi Béla nyugalmazott alezredes, helyszínelő, aki részt vett az áldozatok azonosításában. „Ezt nem lehet elfogadni, ez egy borzalom volt, még akkor is, ha korábban nagyon sok szörnyű bűncselekmény helyszínén megfordultunk.” A volt rendőr elmondta, hogy egy katonai objektumban helyezték el a többnyire 18-22 éves halottakat, akiknek az üvegszilánkoktól összeszabdalt arcát le kellett mosniuk, majd felismerhetővé kellett őket tenniük
„Ehhez sminkkészletet és púdert kértünk. A munka közben nem nagyon beszélgettünk, csendben tettük a dolgunkat.” Kárándi Béláék felvették az áldozatok azonosítását is. „Volt olyan anyuka, aki a halott fiát meglátva lefeküdt mellé a földre és a holttestet átkarolva perceken át zokogott. Egy másik hozzátartozó, egy idős férfi fájdalmában összetörte a szobában lévő egyik széket.” Az egykori rendőr és kollégái másnap reggel hat órára végeztek, majd csatlakoztak a helyszínelés elvégzéséhez.
„Délután négy órára végeztünk és olyan fáradtak voltunk, hogy hazafelé tartva tíz kilométerenként váltottuk egymást a kormány mögött, nehogy elaludjunk” – idézte vissza Kárándi Béla. Hozzátette, hogy akkoriban rengeteg ügyük volt, így csak utólag az újságokból értesült arról, hogy a tömegszerencsétlenségért három embert találtak felelősnek és ítéltek el.
Forrás
Az alábbi gombokkal oszthatod meg a cikket, ha fontosnak találod a mondanivalóját!
A borzalmakon edződött mentőtisztek és rendőrök sem láttak szörnyűbb helyszínt az 1994-ben december 2-án történt szajoli vonatbaleseténél. A szerencsétlenségben 31-en életüket vesztették, 51-en pedig könnyebben vagy súlyosabban megsérülések.
„Álmomban se jöjjön elő” – mondta Kardos József megyei vezető mentőtiszt a Blikknek a huszonhét évvel ezelőtt december 2-án Szajolban történt vonatbalesetről. „Ez volt a legszörnyűbb baleset, amely negyven éves szolgálati időm alatt előfordult. Akkor a szolnoki mentőállomás vezetője voltam, és arról kaptunk riasztást, hogy mintha valami történt volna a szajoli vasútállomáson. Egy, a közelben lévő mentőegységet kértünk meg arra, hogy nézzék meg mi a helyzet, és ők jelezték, hogy sokkal nagyobb a baj.”
Kardos József megjegyezte, nem irigyelte az elsőként oda érkező kollégáit, mert mindenki segítségért kiabált. „Azon a téli napon nagyon hideg volt és már sötétedett, amikor kiértem a szerencsétlenség helyszínére. A felborult vonat letarolta a vasútállomás felét a mellette lévő házzal együtt, amelynek egyik szobájába be lehetett látni és mindenhol leszakadt vezetékek voltak, ami miatt roppant veszélyes volt a helyszín” – ecsetelte a mentőtiszt az őket fogadó látványt.
„A mentés másnap délután egy óráig eltartott. Akkor vettünk észre a felborult vonattól száz méterre egy összegyűrődött vasúti kocsi végében egy női kezet, az illető volt az utolsó, akit megtaláltunk.” Kardos József megjegyezte, a látványt fel lehet dolgozni, de azt a tudatot, hogy családok élete ment tönkre, nem igazán. „A szörnyűség mellett arra is emlékszem, hogy mennyi jó szándékú emberrel találkoztam. Környéken élő háziorvosok, szabadnapos kollégák csatlakoztak hozzánk, de a helyiek is hoztak teát vagy ételt, hogy így segítsék a munkánkat.”
A mentőtiszthez hasonlóan nyilatkozott a szajoli tragédiáról Kárándi Béla nyugalmazott alezredes, helyszínelő, aki részt vett az áldozatok azonosításában. „Ezt nem lehet elfogadni, ez egy borzalom volt, még akkor is, ha korábban nagyon sok szörnyű bűncselekmény helyszínén megfordultunk.” A volt rendőr elmondta, hogy egy katonai objektumban helyezték el a többnyire 18-22 éves halottakat, akiknek az üvegszilánkoktól összeszabdalt arcát le kellett mosniuk, majd felismerhetővé kellett őket tenniük
„Ehhez sminkkészletet és púdert kértünk. A munka közben nem nagyon beszélgettünk, csendben tettük a dolgunkat.” Kárándi Béláék felvették az áldozatok azonosítását is. „Volt olyan anyuka, aki a halott fiát meglátva lefeküdt mellé a földre és a holttestet átkarolva perceken át zokogott. Egy másik hozzátartozó, egy idős férfi fájdalmában összetörte a szobában lévő egyik széket.” Az egykori rendőr és kollégái másnap reggel hat órára végeztek, majd csatlakoztak a helyszínelés elvégzéséhez.
„Délután négy órára végeztünk és olyan fáradtak voltunk, hogy hazafelé tartva tíz kilométerenként váltottuk egymást a kormány mögött, nehogy elaludjunk” – idézte vissza Kárándi Béla. Hozzátette, hogy akkoriban rengeteg ügyük volt, így csak utólag az újságokból értesült arról, hogy a tömegszerencsétlenségért három embert találtak felelősnek és ítéltek el.
Forrás
Az alábbi gombokkal oszthatod meg a cikket, ha fontosnak találod a mondanivalóját!