MOST ÉRKEZETT: Aknatűz Irpinyben - mindenki menekül amerre tud - Drámai képsorok
Jászberényi Sándor jelenti Kijevből: Aknatűz Irpinyben
Napok óta változó intenzitással folynak a harcok a Kijevtől tíz kilométerre lévő kisvárosért az ukrán honvédő erők és az oroszok között. Robbanások, menekülő emberek, fröccsenő sár, füst és megzavarodott kutyák – tudósítás a frontvonalról, Hölvényi Kristóf képeivel.
Menetfelszerelésben ébredtünk, kevés alvás után. Éjjel folyamatosan szóltak a légoltalmi szirénák. Nem különösebben foglalkoztunk velük eddig, de miután ENSZ-es és EBESZ-es (Egyesült Nemzetek Szervezete, illetve Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet – a szerk.) forrásaink szóltak, hogy hajnali egy és négy között megindulhat a város átfogó bombázása, úgy döntöttünk, hogy bakancsban alszunk, a kezünk ügyében azokkal a létfontosságú dolgokkal, melyekkel túl lehet élni pár napot egy légoltalmi pincében.
Persze nem történt semmi sem. Nyolckor felvettük a négyes mellényeinket, a sisakjainkat és egy brit kollégával Emile Ghessem-mel elindultunk Irpiny felé kocsival. A kisváros Kijevtől tíz kilométer távolságban van, gyakorlatilag az elővárósának tekinthető. Napok óta változó intenzitással folynak érte a harcok az ukrán honvédő erők és az oroszok között. Irpiny elfoglalása kulcsfontosságú az orosz hadseregnek: ide tudják telepíteni a nehéztüzérségüket, mellyel tűz alá tudják venni egész Kijevet.
Az ukránok egyszerre próbálják lassítani az oroszok előrenyomulását, például a hidak felrobbantásával, és evakuálni a kisváros lakosait.
Üresen álltak a Majdan téren az ellenőrzőpontok a szitáló hóesésben, ahogyan elhajtottunk mellettük. Az utcák is üresek voltak, önkéntes védőkre, rendőrségi autókra, mentőkre korlátozódott a gyér gépkocsiforgalom.
Ahogyan haladtunk Kijev külvárosa felé, úgy telt meg élettel az utca. BTR-ekkel (páncélozott csapatszállítók a szovjet időkből) megerősített ellenőrzőpontok álltak a fakó ég alatt, önkéntesek és reguláris katonák melegítették elgémberedett kezeiket az acélhordókban rakott tüzek felett.
Amikor meglátták a kék sisakjainkat, vagy a kocsira ragasztott „TV” feliratokat, egyszerűen intettek, hogy haladjunk tovább.
Az utolsó ellenőrzőpont néhány homokzsák és gumiabroncsból állt. A katona, aki ellenőrizte az útleveleinket, tört angolsággal, de leginkább kézzel-lábbal magyarázta, hogy autóval eddig, és ne tovább.
Nem kellett sokat erőlködnie, mert úgy nyolcszáz méterre tőlünk mennydörögve becsapódott egy gránát.
Nem láttuk, hogy mit talált el, csak a meztelen téli fák fölött az ég felé szálló fekete füstöt, és a távolban felcsapó lángokat. Kiugrottunk a kocsiból, és futva indultunk arra, amerre az ukrán kiskatona mutatta, hol van az a humanitárius folyosó, ahol mentik ki az embereket. Újabb gránátok csapódtak le távolabb. Az út melletti sárban futottunk, szorosan a fák között.
Egy sárga busz állt az Irpinybe vezető út mellett. Mögötte füst szállt fel a kertvárosi házakból. Vörös lángok a tejfehér ég alatt.
A busz mellett golyóálló mellényes ukrán katonák kiabáltak. Biztatták a menekülőket, hogy siessenek.
Idős nők, kezükben a kutyájukkal próbáltak átbújni a fémkordonon, a katonák pedig letéve a fegyvereiket próbáltak segíteni nekik. Gyerekek és lányok arcán a harctéri sokk jelei: érzelemmentes üveg szemekkel bámultak a katonákra, a sárga buszra és ránk. Már elfelejtették a világot, ahol nem hull a halál az égből.
A busz lassan megtelt, de a menekültek sora nem ért véget. Megint becsapódott egy akna. Az emberek szétfröccsentek, majd összeterelődtek, és rohantak tovább.
Ezek a rohadékok látják, hogy civilek jönnek ki ezen a folyosón, mégsem hagyják abba a támadást
– morogta Emile.
Mielőtt átnyergelt volna a harctéri tudósításra, két szolgálatot nyomott végig Irakban és kettőt Afganisztánban. Őrmesterként szerelt le a brit királyi hadseregből. A kezével mutatja, honnan lőnek az oroszok, és miért lehetetlen, hogy nem látják, hogy civilek menekülnek ki a városból.
Látják, csak leszarják. A mai támadásban hárman haltak meg.
Az oroszokat nem érdekli a civilek szenvedése, a sajtó, a terepen lévő humanitárius munkások sem. Mindenre és mindenkire lőnek, aki él és mozog. Az elmúlt két napban két külföldi tudósítócsapatnak is megtámadták az autóját. Hiába kiabálták a kollégák oroszul, hogy a sajtótól vannak, nem hagyták abba a tüzelést a támadók.
Mentünk tovább. Az utolsó hadállása az ukrán erőknek két vastagabb betonoszlop volt. Emögé elbújva fotózta a nemzetközi sajtó Kijev lángoló elővárosát, és az előtte vonuló menekülteket. Lehajtott fejjel, kezükben nejlonzacskókban vitték az életüket az emberek.
Körülöttük a robbanásoktól megzavarodott, rémült kutyák keresték gazdáikat, és sírtak a gyerekek.
A senki földjén rohantunk, a tizenhárom kilós golyóálló mellényeinkben, sisakkal a fejünkön. A célunk az volt, hogy elérjük a lángoló házakat.
„Irpiny akár Dunakeszi is lehetne.” – gondoltam, ahogyan bámultam a lángoló kis kertes házat. Dörgött az ég. Aknák robbantak pár méterre.
Berohantunk a házba fotózni, de valaki üvölteni kezdett:
„Be fog robbanni a gáz! Be fog robbanni a gáz!”
Visszamentünk a sáros utcára. Gépkarabélyok kopácsolása. Három vagy négy halk pukkanás, majd süvítő hang.
Becsapódás
– üvöltötte Emile, akiből előbújt az őrmester.
„Mindenki a földre.”
A földhöz vágtuk magunkat, a szánkban a nedves sár, a halántékunkban, hogy élünk. Hogy kurvára élünk, hogy kurvára van még dolgunk, hogy kurvára nem most kellene meghalni.
30 méterre előttünk becsapódik a gránát. Fekete füst és fröccsenő sár.
„Felállni. Futás.” – üvölti Emile.
Felállunk, és rohannunk. Ömlik rólunk a víz, és fulladozunk a megerőltetéstől. Egyszerű, tiszta gondolatok kavarogtak a fejemben.
„Ha visszaérek az ukrán hadálláshoz, élni fogok.”
Nem csapott be újabb gránát, visszaértünk az ukrán oldalra. Az ukrán katonák a kiabálástól berekedten, sírva könyörögtek a menekülteknek, hogy siessenek. Újabb aknák csapódtak be, és újabb egzisztenciák kezdtek lángolni, fekete füstként szállni az ég felé.
„Menjünk.” – mondta Emile, és elindult vissza a kocsihoz.
„Jól vagy?” – kérdeztem Hölvényit, akinek ez volt az első aknatüze. Az arcán nem volt sem félelem, sem megilletődöttség. Már akkor a kamera mögé bújt benne az ember, amikor kihúzta a slusszkulcsot a kocsiból.
Néma csendben hajtottunk vissza a belvárosba. A menekültek, akik nem fértek be a buszokba, az erdőben mentek, erőltetett menetben. Ha akartunk volna sem tudtunk volna felvenni senkit.
Kijev belvárosában egyetlen kocsma van nyitva. Itt tudnak meleg ételt enni a vendégek, akik az elmúlt napokban főleg a nemzetközi sajtó képviselői. Maxim, a tulajdonos végig nézte a videóinkat és a képeinket, a volt barátnőjének az apja után kutatva, akiről semmi híre sincs, és aki Irpinyben lakik.
Mi ostoba vicceket meséltünk, amíg már nem remegett a kezünk.
Tudtuk, hogy holnapra, de legkésőbb holnaputánra, az oroszok átlépik a kijevi városhatárt. Az ostrom elkezdődött, még ha a belvárosban ebből nem is érezni semmit.
Forrás
Az alábbi gombokkal oszthatod meg a cikket, ha fontosnak találod a mondanivalóját!
Jászberényi Sándor jelenti Kijevből: Aknatűz Irpinyben
Napok óta változó intenzitással folynak a harcok a Kijevtől tíz kilométerre lévő kisvárosért az ukrán honvédő erők és az oroszok között. Robbanások, menekülő emberek, fröccsenő sár, füst és megzavarodott kutyák – tudósítás a frontvonalról, Hölvényi Kristóf képeivel.
Menetfelszerelésben ébredtünk, kevés alvás után. Éjjel folyamatosan szóltak a légoltalmi szirénák. Nem különösebben foglalkoztunk velük eddig, de miután ENSZ-es és EBESZ-es (Egyesült Nemzetek Szervezete, illetve Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet – a szerk.) forrásaink szóltak, hogy hajnali egy és négy között megindulhat a város átfogó bombázása, úgy döntöttünk, hogy bakancsban alszunk, a kezünk ügyében azokkal a létfontosságú dolgokkal, melyekkel túl lehet élni pár napot egy légoltalmi pincében.
Persze nem történt semmi sem. Nyolckor felvettük a négyes mellényeinket, a sisakjainkat és egy brit kollégával Emile Ghessem-mel elindultunk Irpiny felé kocsival. A kisváros Kijevtől tíz kilométer távolságban van, gyakorlatilag az elővárósának tekinthető. Napok óta változó intenzitással folynak érte a harcok az ukrán honvédő erők és az oroszok között. Irpiny elfoglalása kulcsfontosságú az orosz hadseregnek: ide tudják telepíteni a nehéztüzérségüket, mellyel tűz alá tudják venni egész Kijevet.
Az ukránok egyszerre próbálják lassítani az oroszok előrenyomulását, például a hidak felrobbantásával, és evakuálni a kisváros lakosait.
Üresen álltak a Majdan téren az ellenőrzőpontok a szitáló hóesésben, ahogyan elhajtottunk mellettük. Az utcák is üresek voltak, önkéntes védőkre, rendőrségi autókra, mentőkre korlátozódott a gyér gépkocsiforgalom.
Ahogyan haladtunk Kijev külvárosa felé, úgy telt meg élettel az utca. BTR-ekkel (páncélozott csapatszállítók a szovjet időkből) megerősített ellenőrzőpontok álltak a fakó ég alatt, önkéntesek és reguláris katonák melegítették elgémberedett kezeiket az acélhordókban rakott tüzek felett.
Amikor meglátták a kék sisakjainkat, vagy a kocsira ragasztott „TV” feliratokat, egyszerűen intettek, hogy haladjunk tovább.
Az utolsó ellenőrzőpont néhány homokzsák és gumiabroncsból állt. A katona, aki ellenőrizte az útleveleinket, tört angolsággal, de leginkább kézzel-lábbal magyarázta, hogy autóval eddig, és ne tovább.
Nem kellett sokat erőlködnie, mert úgy nyolcszáz méterre tőlünk mennydörögve becsapódott egy gránát.
Nem láttuk, hogy mit talált el, csak a meztelen téli fák fölött az ég felé szálló fekete füstöt, és a távolban felcsapó lángokat. Kiugrottunk a kocsiból, és futva indultunk arra, amerre az ukrán kiskatona mutatta, hol van az a humanitárius folyosó, ahol mentik ki az embereket. Újabb gránátok csapódtak le távolabb. Az út melletti sárban futottunk, szorosan a fák között.
Egy sárga busz állt az Irpinybe vezető út mellett. Mögötte füst szállt fel a kertvárosi házakból. Vörös lángok a tejfehér ég alatt.
A busz mellett golyóálló mellényes ukrán katonák kiabáltak. Biztatták a menekülőket, hogy siessenek.
Idős nők, kezükben a kutyájukkal próbáltak átbújni a fémkordonon, a katonák pedig letéve a fegyvereiket próbáltak segíteni nekik. Gyerekek és lányok arcán a harctéri sokk jelei: érzelemmentes üveg szemekkel bámultak a katonákra, a sárga buszra és ránk. Már elfelejtették a világot, ahol nem hull a halál az égből.
A busz lassan megtelt, de a menekültek sora nem ért véget. Megint becsapódott egy akna. Az emberek szétfröccsentek, majd összeterelődtek, és rohantak tovább.
Ezek a rohadékok látják, hogy civilek jönnek ki ezen a folyosón, mégsem hagyják abba a támadást
– morogta Emile.
Mielőtt átnyergelt volna a harctéri tudósításra, két szolgálatot nyomott végig Irakban és kettőt Afganisztánban. Őrmesterként szerelt le a brit királyi hadseregből. A kezével mutatja, honnan lőnek az oroszok, és miért lehetetlen, hogy nem látják, hogy civilek menekülnek ki a városból.
Látják, csak leszarják. A mai támadásban hárman haltak meg.
Az oroszokat nem érdekli a civilek szenvedése, a sajtó, a terepen lévő humanitárius munkások sem. Mindenre és mindenkire lőnek, aki él és mozog. Az elmúlt két napban két külföldi tudósítócsapatnak is megtámadták az autóját. Hiába kiabálták a kollégák oroszul, hogy a sajtótól vannak, nem hagyták abba a tüzelést a támadók.
Mentünk tovább. Az utolsó hadállása az ukrán erőknek két vastagabb betonoszlop volt. Emögé elbújva fotózta a nemzetközi sajtó Kijev lángoló elővárosát, és az előtte vonuló menekülteket. Lehajtott fejjel, kezükben nejlonzacskókban vitték az életüket az emberek.
Körülöttük a robbanásoktól megzavarodott, rémült kutyák keresték gazdáikat, és sírtak a gyerekek.
A senki földjén rohantunk, a tizenhárom kilós golyóálló mellényeinkben, sisakkal a fejünkön. A célunk az volt, hogy elérjük a lángoló házakat.
„Irpiny akár Dunakeszi is lehetne.” – gondoltam, ahogyan bámultam a lángoló kis kertes házat. Dörgött az ég. Aknák robbantak pár méterre.
Berohantunk a házba fotózni, de valaki üvölteni kezdett:
„Be fog robbanni a gáz! Be fog robbanni a gáz!”
Visszamentünk a sáros utcára. Gépkarabélyok kopácsolása. Három vagy négy halk pukkanás, majd süvítő hang.
Becsapódás
– üvöltötte Emile, akiből előbújt az őrmester.
„Mindenki a földre.”
A földhöz vágtuk magunkat, a szánkban a nedves sár, a halántékunkban, hogy élünk. Hogy kurvára élünk, hogy kurvára van még dolgunk, hogy kurvára nem most kellene meghalni.
30 méterre előttünk becsapódik a gránát. Fekete füst és fröccsenő sár.
„Felállni. Futás.” – üvölti Emile.
Felállunk, és rohannunk. Ömlik rólunk a víz, és fulladozunk a megerőltetéstől. Egyszerű, tiszta gondolatok kavarogtak a fejemben.
„Ha visszaérek az ukrán hadálláshoz, élni fogok.”
Nem csapott be újabb gránát, visszaértünk az ukrán oldalra. Az ukrán katonák a kiabálástól berekedten, sírva könyörögtek a menekülteknek, hogy siessenek. Újabb aknák csapódtak be, és újabb egzisztenciák kezdtek lángolni, fekete füstként szállni az ég felé.
„Menjünk.” – mondta Emile, és elindult vissza a kocsihoz.
„Jól vagy?” – kérdeztem Hölvényit, akinek ez volt az első aknatüze. Az arcán nem volt sem félelem, sem megilletődöttség. Már akkor a kamera mögé bújt benne az ember, amikor kihúzta a slusszkulcsot a kocsiból.
Néma csendben hajtottunk vissza a belvárosba. A menekültek, akik nem fértek be a buszokba, az erdőben mentek, erőltetett menetben. Ha akartunk volna sem tudtunk volna felvenni senkit.
Kijev belvárosában egyetlen kocsma van nyitva. Itt tudnak meleg ételt enni a vendégek, akik az elmúlt napokban főleg a nemzetközi sajtó képviselői. Maxim, a tulajdonos végig nézte a videóinkat és a képeinket, a volt barátnőjének az apja után kutatva, akiről semmi híre sincs, és aki Irpinyben lakik.
Mi ostoba vicceket meséltünk, amíg már nem remegett a kezünk.
Tudtuk, hogy holnapra, de legkésőbb holnaputánra, az oroszok átlépik a kijevi városhatárt. Az ostrom elkezdődött, még ha a belvárosban ebből nem is érezni semmit.
Forrás
Az alábbi gombokkal oszthatod meg a cikket, ha fontosnak találod a mondanivalóját!